Végnapok. Csend, semmibe révedés, reménytelenség. Mindenki tudta jól, hogy az orosz roham csak napok kérdése. Az alig egy hete kapott posztókabátok árasztotta bűz még a kinti, hasítóan hideg levegőt is eluralta. Az utolsó szállítmánnyal jött, az utolsó levelekkel, meg vagy ötvenkilónyi kukoricadarával.

 Ódor. A név, amely már soha sem hangozhat jól ebben a lövészárokban. Nincs nagyobb büntetés egy öncsonkító számára, mint visszakerülni az egységéhez. Ódornak ez a sors jutott. A szakaszparancsnok, aki inkább hasonlított egy kozák atamánhoz, mint egy magyar tiszthez, parancsba adta, hogy Ódor fegyver nélkül teljesíthet csak szolgálatot.

A legfinomabb pesti selyemfiúkból lett bakák is megvetően köptek utána. Nem volt nap, hogy ne emlékeztették volna a cseppet sem elhanyagolható tényre: Tulajdonképpen élnie sem szabadna már. Étkezéskor, ami naponta egyszer volt, a sarokba kuporodott és ott fogyasztotta el az egyhangú és ízetlen, csekély mennyiségű kukoricakását. A távoli robbanások finom lökéshullámai port és földet szitáltak át a bunker mennyezetét tartó gerendák közti réseken.

 Ódornak egy feladata volt, és e feladat miatt érezhette csak magát valami helyett- valakinek.

 Az alkonyat beköszöntével kihozott a bunkerből egy régi, egérrágta vászonzsákot, elgyalogolt a lövészárok végéig, majd a leveleiktől már rég megszabadult cserjék takarásában kikászálódott az árokból. A megfagyott, beton keménységű hó tetején akár sétálhatott is volna, de nem tehette. Az egy kilométernyire lévő orosz állásokból minden pillanatban ráleselkedett az egyszer úgyis beteljesülő végzete. 

 Kúszott, szakadatlan, minden áldott nap, a zsákot magához szorítva, abban az orosz télben, amiről gyerekként sok történetet hallott a murmanszki vasutat építő,falubeli hadifoglyoktól. Az erdő kétszáz méterre volt a magyar állásoktól, fél órába is eltelt, mire kikúszott a biztos takarást adó fák és cserjék vonaláig. Felállt, lihegve, izzadva és vacogva, majd két lépést hátrálva egy fának dőlt, hogy szusszanjon egy picit.

 Összeszedve erejét, és a hideg blokkolta gondolatait, lassan elindult a sűrűbe.

A cserjék elszáradt ágaiból mindig szedett egy kis gyújtósnak valót. Bár a tűzet folyamatosan őrizték, egy kis biztonsági tartalék ebből sem jött rosszul. A nagyobb, elszáradt ágak felkutatásához egy vesszőt használt, amivel a hó alatt rejtőzködő ágakat kutatta fel. Soha sem értette, hogy a hó alatti ágak miért szárazak, de az összefagyott keze miatt külön örült ennek. A zsák megtöltése az ágakkal, amelyeket térdén és a derekán tört össze, jó egy órán át tartott. A visszakúszás vagy háromnegyed órát vett igénybe.

 Az erdőben soha sem szállta meg a szökés gondolata. Úgy érezte, nem tartozik már senkihez, a kegyelem miatt pedig, amit hadbíróságon kapott, úgy érezte, hogy a Jóisten is hátat fordított neki.

 A zsák nagy huppanással landolt a lövészárok bejegesedett alján. Így ment ez minden elátkozott nap. A zsákot a szájánál fogva húzta Ódor a tűzig, ami az árokrendszer legmélyebb pontján terítette be fényével a féreg vájta földfal kihalt kis járatait. A társak átvették tőle a zsákot. Köszönet nem hagyta el egyik száját sem.

Ódor lekuporodott a tűz mellé. Kezét óvatosan közelítette a lángnyelvek felé, a téglaszínű és lila bőr, amely a kezét borította, egyre inkább kiszorult a fagyás által elhódított területekről.

 Az ébenfekete eget mesebeli villámokként ostromolták a több tucat kilométernyire zajló csaták felvillanásai. A tüzet körül ülő katonák arca valami olyan jámborságot sugárzott, amibe Ódor gyakran belefeledkezett. - Inkább szerethető áldozatok, mint irigyelni való győztesek - gondolta.

 A szakaszparancsnok, ez a szabolcsi atamán, úgy bámult a ropogó és sziszegő ágak közé, mintha töprengő gyermekként egy frissen hallott mesén gondolkodna. Nedves kabátjának újából gőzfátyol kacskaringózott fel, majd kezdett táncba a szürkéskék, szikrák kergette füsttel.

Ódor testét átjárta az izzó fa fényre koreografált búcsútánca. Ereiben egyre gyorsabban lüktetett a vér. Boldog volt.

Egy bizonyos fronton eltöltött idő után eljön az a pillanat, amikor a legerősebbek sem gondolják már magukat legyőzhetetlennek, és tévedhetetlennek. Szembesülve mulandóságukkal, emberré lesznek.

A pesti éjszakákat nemrég még lányos, ódon házak ablakai alatt töltő fiatalemberek fagytól meggyötört arcában elhalt a remény. Meggyötört igáslovakra emlékeztető módon, orrukból párát fújtatva, pislogtak a tűz fényénél. A parazsak közt felizzó emlékeik, a lugasok alatt nevüket sóhajtozó lányok arca és fülükben csengő nevetése egyszerre zaklatta fel őket, és tette őket lemondó, katatón álmodozóvá.

 A hazagondoló katonának szeme nem fókuszál sehova. Csak réved a semmibe. Tekintetének nem szab határt sem a gyökerek szabdalta, féreg vájta földfal, sem a sztyeppe beláthatatlansága és monotóniája. A tűz repítette őket haza, a sistergő parázs, a táncoló szikra, és a mindennap megoldott, biztosan végrehajtott feladat...

Ódor feladata.